Ökopszichológia és minimalizmus a kertben

Ökopszichológia és minimalizmus a kertben

Hogyan kapcsolható össze az ökopszichológiai szemlélet a kertészkedéssel? Hogyan integrálható a minimalizmus szemlélete a kertészkedés munka- és eszközigényes világába?

Bemutatkozom: Kinga vagyok, biológus, rovarász és partizán kertész. A kertem egy igazi lakótelepi „partizán” kert, egy olyan elszigetelt lakótelepen, ahol valójában mindenki kertészkedik valamilyen formában, a klasszikus módszereket követve.

Ha a kályhától kellene elindulnunk, akkor hosszan mesélhetnék arról, hogy miért és hogyan kötöttem ki a rovarok, majd növények között a természetben, később pedig a kertemben. Ám amikor leírom nagyképűen a „kertemben” szót, szembesülök a legalapvetőbb birtoklási vágyammal, hogy az enyém – hiszen [most éppen] én alakítom és én hozom benne a döntéseket, erősen sarkítva akár azt is kijelenthetném, hogy „élet és halál” ura vagyok ezen a néhány négyzetméteren.

Kutyás emberként minden reggelemet sétával indítom és zárom, így alkalmam nyílik elmerengni a többi kertész ténykedésén. Ezek a séták világították meg számomra azt, hogy milyen komoly súlya van ennek a birtoklási vágynak, majd a teljes kontroll megélésének-gyakorlásának, főleg, ha a hagyományos „mások is így csinálják” tudással társul – egy „zsigeri” holisztikus rendszerszemlélet nélkül. Na, bumm, akkor ez most pontosan mit is jelent? Egyszerűen csak azt, hogy kényünk s kedvünk szerint telepítünk és pusztítunk el növényeket, változatos módszerekkel „kínozzuk” kezeljük a talajt, pazaroljuk a vizet, állandó harcban állunk a rovarokkal, gyomokkal és időjárással, miközben többé-kevésbé sivár élőhelyeket teremtünk – és közben még véletlenül sem merül fel bennünk a sanda gyanú, hogy lehet, valamit nem csinálunk jól? Lehetetlen, hiszen a gyep zöld, a beton mohamentes, a szegélyek tökéletesek, a sövény is meg van nyírva, a madarak csicseregnek, a virágok egyenes ágyásokba rendezve illatoznak, ám a rendező elvből a gazdából dől a panasz: „az időjárás vacak”, „sok a bogár, meg a tarack”, „megint permetezni/kapálni/gyomlálni kell”. És itt valahogy véget is ér a boldogság, harmónia és nyugalom. Hogy is van ez ökopszichológiai megközelítésben? Eleve egy elidegenedett, „rendszeren kívüli” állapotból kiindulva alakítjuk ki a magunk számára, világunk torz tükröződését a „zöldben”, nem felismerve és tiszteletben tartva a természet magától értetődő szabályait, sőt esetenként kifejezetten háborút hirdetve ellene. Hát ennyit arról, amit szemlélődve-beszélgetve „tapasztaltam”.

Lássuk viszont, hogy én mit „termeltem” meg ezen a néhány, építkezési sitt alapú, erősen homokos lakótelepi négyzetméteren? Elsősorban lendületes és nagyratörő terveket, majd tengersok fölösleges munkát, későn és hosszan virágzó, ám annál színesebb kudarcélményeket, amiket a késői fagyokig kitartó a hatalmasra nőtt „abbahagyom” gyomokkal társítottam. Természetesen, mint minden rendes kertész, én is pihentem egy hónapot télen. Ez igen, ez volt az első teljes „kudarc” évem.

A következő tavaszig rendületlenül sétáltam a kutyámmal mindennap, és elengedtem a kényszert, hogy nekem itt most mindenáron valami lenyűgöző és színes kertet kell kreálnom. Egyszerűen csak figyeltem a fákat, növényeket, rovarokat, madarakat és tapasztaltam mennyire más az élet a homokon. Ökopszichológiai értelemben véve ebben a számomra teljesen új környezeti közegben újrakapcsolódtam és így kerestem azokat az érintetlen élőhelyeket, ahol valós képet kaphatok arról, hogyan működik ez az egész. Megtapasztaltam újra, hogy mennyire nehéz belátni, hogy instant és rohanó világunkban a lassulás egy időigényes feladat, ám kifejezetten hasznos, hiszen sok fölösleges munkát megspórolhatunk vele. Mert a természet egész gyorsan „megmutatta” a megoldási alternatívákat, egyszerűen csak ki kellett kapcsolni a sok fölösleges okoskodást, és apró lépésekben másolni az adott „természetes” mintát. Az élmény alapvetően átégett belülről, és már nem akartam mindenáron az elképzeléseimhez igazítani/alakítani a környezetemet, hanem hagytam, hadd mutassa meg, mit tud, és csak arra figyeltem, hogy egy változatos, bolygatatlan élőhely kialakulását segítsem.

Végtelenül egyszerűnek tűnt minden, amikor felismertem, hogy része vagyok egy nagy és jól működő valaminek, rendszernek, amiben a személyes szabadságom azon a ponton kezdődik, amikor tudomásul veszem, tiszteletben tartom és ösztönösen alkalmazom ennek a hatalmas, élő rendszernek szabályait.

Beleengedve hát magam az átalakulási folyamatba, amit a lassulás és a megfigyelés alakított ki körém, áthelyeződött a gondolkozásom fókusza. Már nem a problémák hatalmas kupacán üldögéltem, hanem változatos lehetőségek tárházából válogattam. Sokkal árnyaltabbá vált a kötődésem a növényekhez – kiváltképp a fákhoz és a füvekhez, és ezzel egy időben letettem az ásót, kapát, gereblyét. Ha ültettem, akkor természetesen előkerült az ásó, szélviharok után pedig a gereblye, (hogy a széthordott száraz leveleket összegyűjtsem) de a hétköznapokban csak egy metszőolló és egy közepes kartondoboz volt a felszerelésem. A minimalista szemlélet mondhatni beszivárgott kertészkedős mindennapjaimban. A kevesebb az több elve – már nemcsak a kertész eszköztáramra vonatkozik, hanem a beavatkozásaim minőségére is, és az e mögött jelenlévő szemléletre is. Ebben a felismert egységben „én” együtt alakulok a kertemmel, mindennap. Érzem a ritmusát, rácsodálkozom a színeire, illatára, textúrájára, munkám során tisztelem az integritását, táplálom és táplál. Cserébe ő lekapcsolja a nyüzsgő énem a világhálóról, lecsendesít és visszakapcsol a valós világba.

 

 

 

Dr. Fetykó Kinga Gabriela

Ökopszichológiai Intézet